Takács Rita vagyok, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció és Médiatudomány szakán, film szakirányon végeztem, és jelenleg is itt tanulok mesterképzés keretében.
4 éves koromig egy panelházban laktam szüleimmel, nagypapámmal, na meg Nellivel a pulival és Lorddal az ír szetter kutyával. Apum kiteljesedésére ezután kertes házba költöztünk, ahol megnyitotta a Nelli Állatpanziót, kutyáknak, macskáknak, rágcsálóknak, csúszó vagy éppen mászó mindenféle kisállatfajtának nyújtva ezzel hosszabb vagy rövidebb távra otthont. Életem legszebb időszaka kezdődött el. Hiszen kell- e más egy kisgyereknek, mint állandó játszópajtások minimum 30 különböző lény személyében, akiknek szemében minden egyes nap ott látod a kitörő örömöt, hogy hazaértél az iskolából, akik mellett mindig van mit csinálni, a figyelmük központjában (a kajaidőszak kivételével) mindig te állsz, és amikor ezekkel a játszópajtásokkal kimész egyedül sétálni, körülötted mindenütt bámuló szempárok, mosolygós arcok követnek.
Apum azt meséli, Széchy Ágnes jött, elhozta VIP-et a “nagyotcsapófarkú” mindig mosolygós vizslát a panzióba és egy hét múlva már be is állt állatvédőnek a Faunához. Életem legszebb időszaka folytatódott ezzel, hiszen ettől kezdve a népes játszópajtásokhoz olyan állatfajták csatlakoztak ideiglenesen, vagy (bevallom akkor legnagyobb örömömre) véglegesen, amik az én állatimádó lelkemet csak bővítették, tágították, hogy aztán már ne is legyen olyan állat, ami be nem fér oda.
Megfordult nálunk számtalan kutya, macska, papagáj mellett galamb, görény, páva, törött szárnyú gólya, 2 eltévedt birka és egyszer egy őzike is.
Ebben az időben érkezett hozzánk Linda, a németjuhász- lány, akit egy 6 sávos autóút közepén dobtak ki egy mozgó autóból, és aki az ezután rátört epilepsziás roham ellenére is megúszta a “balesetet”, hogy utána még vagy 12 éven keresztül alakítson engem, elkísérjen és segítsen a felnőtté válás olykor meglehetősen rögös ösvényein.
Csöpi pár nappal Linda után érkezett. A csúf kis pumi- mudi keverék 2 kölykével került hozzánk. Évekbe telt, míg annyira megbízott az emberben, hogy hagyta magát megérinteni. Most kis híján 18 éve tagja a családunknak, és habár már nem ugrál négy lábbal a levegőbe és nem vicsorog örömében ha megjövünk, nyugalomban és békében töltheti öreg napjait.
Hiszek abban, hogy az ember nem természeténél fogva rossz, hanem csak nem tudja, mit csinál.
Hiszek abban, hogy az emberi tudatlanság legyőzhető. Legalábbis így vagy úgy meggyőzhető…
Apum azt mondja, kár az árral szemben úszni. Én azt hiszem, ha kitartóan úszunk az árral szemben, elérhetjük, amit akarunk Apum azt mondja belefáradt, hogy annyi önző és tudatlan ember ellen harcoljon.
Azt hiszem, én most mégis megpróbálom.
küldés...
